Évtizedes irodalmi és kulturális vita zárulhat le egyre inkább egyetlen egyértelmű állásfoglalással: a hangoskönyvek hallgatása nem csupán alternatívája, hanem egyenesen teljes értékű formája az olvasásnak.
Szakértők szerint ideje végleg felülvizsgálni a nyomtatott anyagok iránti elavult előítéleteket, és felhagyni a „nyomtatott snobériával”.
A digitális korszak egyik legérdekesebb és legmegosztóbb kérdése, hogy vajon aki hangoskönyvet hallgat, az valóban olvas-e, vagy csak egy passzív befogadási formát választ. A kérdésre adott válasz azonban egyre inkább abba az irányba mutat, hogy az agyunk számára a történetek feldolgozása, a narratíva megértése és az érzelmi azonosulás szempontjából lényegében mindegy, hogy a szavak vizuálisan vagy auditíven jutnak-e el hozzánk.
Az agy nem tesz különbséget?
Kognitív tudósok és neuropszichológusok kutatásai szerint az agyi aktivitás mintázata, amely a narratívák befogadása során jelentkezik, szembetűnően hasonló a hagyományos olvasás és a hangoskönyv-hallgatás esetében. A történet szálának követése, a karakterek elképzelése, a feszültség és a feloldás átélése, valamint az információk rögzítése egyaránt aktív szellemi részvételt igényel. A különbség inkább a szenzoros bemenet módjában rejlik, nem pedig a tartalom feldolgozásának mélységében vagy minőségében.
„A nyomtatott könyv egyfajta ‘szent tehéne’ a nyugati kultúrában, amelyhez sokan egyfajta elitista attitűddel viszonyulnak,” magyarázza egy névtelenül nyilatkozó irodalomkritikus. „Azonban az emberiség történetének nagy részében a tudás és a történetek átadása szóbeli úton történt. A nyomtatás csak egy technológiai ugrás volt, ahogy a hangoskönyv is az. Ideje elengedni ezt a ‘nyomtatott snobériát’ és felismerni, hogy a lényeg a tartalom befogadásában, nem pedig a formájában van.”
A hangoskönyv, mint az olvasás demokratizálója
A hangoskönyvek térnyerése nem csupán elméleti kérdéseket vet fel, hanem jelentős társadalmi hatásokkal is jár. Számos csoport számára az auditív forma jelenti az egyetlen vagy legpraktikusabb utat az irodalomhoz és a tudáshoz való hozzáféréshez:
Látássérültek és diszlexiával élők: Számukra a hangoskönyvek a szó legszorosabb értelmében kaput nyitnak a könyvek világába, esélyt adnak a teljes értékű kulturális részvételre.
Multitasking és időhiány: A modern, felgyorsult életvitelben a hangoskönyvek lehetővé teszik az „olvasást” utazás közben, sportolás, főzés vagy házimunka során, így sokan tudják kihasználni az amúgy holtidőnek számító perceket szellemi táplálkozásra.
Olvashatóságot nehezítő körülmények: Gyenge fényviszonyok, mozgó járművek – számos szituációban kényelmesebb és praktikusabb egy hangoskönyvet hallgatni, mint egy fizikai könyvvel bajlódni.
Az edukátorok és könyvtárosok is egyre inkább felismerik a hangoskönyvekben rejlő potenciált az olvasási kedv növelésében, különösen a fiatalabb generációk körében, akik már a digitális média világába születtek bele. A hallgatás gyakran egyfajta hidat képez a hagyományos olvasás felé, vagy éppen annak teljes értékű helyettesítője lesz.
Különbségek igen, de egyenértékűség a befogadásban
Természetesen fontos hangsúlyozni, hogy a hangoskönyv-hallgatás és a hagyományos olvasás között vannak különbségek. A nyomtatott könyv tapintása, illata, a lapozás fizikai élménye, a vizuális elrendezés mind hozzájárulhatnak az olvasás egyedi rituáléjához, melyet az auditív forma nem reprodukál. Azonban ezek a különbségek inkább a befogadás módjára, semmint annak eredményességére vonatkoznak.
A lényeg az élményben, a narratíva befogadásában és a gondolatok feldolgozásában rejlik. Ha a történet magával ragad, a tudás átadódik, és az érzelmek megmozdulnak – akkor az olvasásnak számít. A korábbi generációk által oly makacsul őrzött „nyomtatott snobéria” ideje lejárt. A 21. században az olvasás fogalmának is fejlődnie kell, és befogadónak kell lennie minden olyan formára, amely elősegíti a tudás és a kultúra terjesztését. Ne szabjunk korlátokat az elménknek és a történeteknek!
Forrás: www.nytimes.com
