DAEO FMMost szól:

Az élve eltemetéstől régóta rettegnek az emberek: speciális koporsót is készítettek ellene

Bármennyire is furcsán hangzik, a különös fóbiák sorát gazdagítja az élve eltemetéstől való félelem, vagyis a tafofóbia is. Az ilyen jellegű rettegés korántsem új keletű dolog, a modern orvostudomány megjelenése előtt pedig nem is volt teljesen alaptalan. Igaz, annyira elterjedt sem, mint amennyire egyes történelmi korszakokban tartottak tőle.

A 18. és 19. században egyre újabb és újabb, biztonsági berendezésekkel ellátott koporsót terveztek, hogy megnyugtassák az idő előtti eltemetéstől félőket. 

Félelem az élve eltemetéstől

A Belfastban található Shankill temetőben van egy különös sír. Az ír asszony, Margorie McCall végső nyughelyén a következő felirat szerepel: „lived once, buried twice”, vagyis „egyszer élt, kétszer temették el”. A legenda szerint a nő 1695-ben megbetegedett, lázas lett, és a családtagjai, akik azt hitték, hogy elhunyt, eltemették őt. Nem sokkal később sírrablók keresték fel, hogy ellopják a kezéről az értékes gyűrűt, amit viselt. Amikor nem sikerült lehúzniuk az ékszert a kezéről, megpróbálták levágni az ujját, de amint belekezdtek volna, a nő felébredt, amitől megijedtek, és szétszéledtek.

The legend of Margorie McCall, who lived once but was buried twice http://www.cultofweird.com/medical/margorie-mccall-buried-twice/

Közzétette: Cult of Weird – 2013. május 6., hétfő

Ezt követően Margorie hazament, a frászt hozta a családjára is, majd mintha mi sem történt volna, élt tovább. A történet egyes változataiban még újabb gyermeke is született, mielőtt ténylegesen távozott volna az élők sorából. 

A borzongató história igazságtartalma persze kérdéses, de az tény, hogy a 18-19. században a mainál sokkal inkább foglalkoztatta az embereket az élve eltemetés gondolata. Ez részben a 19. századi kolerajárványnak volt köszönhető. A rettegés csúcspontja az 1800-as évek második felében érkezett el, Londonban még egy szövetséget is létrehoztak, amely a korai temetés megelőzését tűzte a zászlajára. Az egyesület tagjai arra kérték az Országgyűlést, hogy tegyen konkrét lépéseket, hogy megóvja az állampolgárokat ettől a sorstól.

Biztonsági koporsók

A halál teljes bizonyossággal történő megállapítása sokáig vita tárgyát képezte, és a kérdés már évszázadok óta foglalkoztatta a közvéleményt. Idősebb Plinius római író is lejegyezte, hogy az emberek még a halált sem tudják meghatározni. 

Hogy eldöntsék, az illető valóban elhunyt-e, egy 1898-as orvosi cikk szerint a vizsgálatot végző szakemberek tükröt tartottak a páciens orra alá, vagy felforrósított vas-, illetve acéldarabot érintettek a bőréhez pár másodpercig. Egy ideig viszont azt tartották a legbiztosabb módszernek, hogy megvárták, amíg oszlásnak indult a test. Az 1800-as években terjedtek el a direkt erre a célra létrehozott halottasházak, amelyekben az elhunyt testét az utolsó lehetséges pillanatig figyelni tudták, és így elkerülhették az élve eltemetést is. 

A cikk az ajánló után folytatódik

Már a 19. század előtt is léteztek biztonsági koporsók, illetve olyan eszközök, amelyek lehetővé tették a tévesen elhantolt személyek kiszabadulását, azonban a korszakban új lendületet kapott a hasonló objektumok tervezése és szabadalmaztatása. Szellőzőrendszerrel, jelzőberendezésekkel szerelték fel a koporsókat, hogy a tévedés áldozatai ép bőrrel megússzák az esetet, és jelezhessenek a külvilág számára. Fabrizio Caselli 1995-ben szabadalmaztatott egy modern változatot, amelyben vészriasztó, telefon, légzőkészülék és szívmonitor is helyet kapott. 

Romolhatatlan szentek

Európa-szerte több keresztény templomban, kolostorban láthatjuk az üvegkoporsóba helyezett, több száz éve elhunyt szenteket, akik mindenféle külső beavatkozás és bebalzsamozás nélkül, évszázadok elmúltával is úgy néznek ki, mintha csak elszenderedtek volna. Ezek a romolhatatlan szentek a mai napig ámulatba ejtik az embereket.

(Kiemelt kép: Antoine Wiertz, Elsietett temetés, 1854. Forrása: Wikipédia/Közkincs. Képek forrása: Wikipédia/Licorne37.)

Oszd meg ezt a cikket!