DAEO FMMost szól:

Az új Predator-film nem okoz meglepetést, de végre szállítja, amit kell

Az 1987-es Predator – ami nálunk a Ragadozó címet kapta – annyira jól sikerült, hogy Hollywood azóta sem tudta elengedni a kedvtelésből emberekre vadászó földönkívüli kezét.

Emiatt aztán az elmúlt évtizedekben egyszerre lehetett örülni és sírni, hiszen egyfelől mindig jó újra látni egy kedves régi ismerőst, másfelől viszont az azóta legyártott újabb eresztéseknek még csak megközelíteni sem sikerült a legendás eredeti szintjét. Voltak jobb megoldások, mint például az Antal Nimród-féle 2010-es Ragadozók, közepesek, mint a sorban második rész vagy Shane Black 2018-as mutatványa, és egyenesen csapnivalóak, mint az Alien vs. Predator című vadhajtások bármelyik része.

Mindig, amikor azt hallottuk, hogy jön egy új film a rasztahajú rémmel a főszerepben, fehéredő ujjakkal szorítottunk, hogy végre kapjunk már valamit, ami az első részhez fogható, de a nagy reménykedésnek néhány elégedett biccentést leszámítva következetesen csalódás lett a vége. Épp ezért, amikor megtudtuk, hogy a Fox újra nekifut a dolognak, de ezúttal a múltba helyezi a vérengzést, már csak egy vállvonásra való lelkesedés maradt bennnünk. Az mondjuk a pozitív jelek nem túl népes táborát erősítette, hogy a filmet Dan Trachtenberg, az egész kellemes Cloverfield Lane 10. és néhány The Boys-, valamint Black Mirror-epizód rendezője dirigálja, de ezzel együtt jött a hír, hogy a Préda elkerülve a mozikat egyenesen a Hulun – nálunk a nagytestvérén, a Disney+-on – debütál, ami ismét csak mérsékelte eleve nem túl magas elvárásainkat.

Most azonban, miután végre mi is megnézhettük, mit hozott össze a Fox harmincöt évnyi bénázás után, örömünkre szolgál leírni:

a Préda egészen jó lett.

A cselekmény ezúttal az 1700-as évek Amerikájában játszódik és egy fiatal komancs lányt állít a középpontba, aki bátyjához hasonlóan vadászként szeretne érvényesülni, mert a nőkre maradó gyűjtögetést, főzést és gyógyítást baromi unalmasnak találja. Sorozatos kudarcok után végre akkor kerül helyzetbe, amikor a környéken landol a jól ismert ragadozó idegen, aki úgy alázza halomra a vadonban élő állatokat és férfiakat, ahogy rakoncátlan gyerek sütögeti a hangyákat az apjától elcsent nagyítóval.

Míg a nyolcvanas években minimum egy Schwarzenegger kellett hozzá, ma már természetesen egy gizda lány is méltó ellenfele lehet valaminek, ami képes egy több száz kilós medvét puszta kézzel kibelezni. A Préda tehát a feminista akciófilmek során erősíti, de legalább ezt többé-kevésbé hitelesen adja elő. Sokat segít, hogy Amber Midthunder kiváló alakítást nyújt a női föhös, Naru szerepében.

Hatalmas köszönet az alkotóknak, hogy nem fecséreltek időt tettetett misztikumra, hiszen a ragadozót már mindenki ismeri, tudjuk, mire megy ki a játék, így az időhúzás csak felbosszantaná a nézőket. Trachtenberg szerencsére nem akar a kép sarkában feltűnő homályos foltokat mutogatni. Felesleges sejtetés helyett inkább arra koncentrál, amire az első rész utáni összes Predator-mozinak kellett volna: a vadászatra.

És ez az, ami miatt a Préda néhol simán van olyan szórakoztató, mint a '87-es kultfilm. Bár gore-ban nem száll el az alkotás, az akció kíméletlen és sodró lendületű, amikor pedig a ragadozó igazán beindul, az felér egy alapos fanservice-szel. Ezúttal egy kicsit primitívebb idegent kapnak a nyakukba a darálóba bedobott emberek, hiszen 300 évvel ezelőtt játszódik a sztori, de azért az ikonikus vállra szerelt plazmavetőn kívül minden itt van, ami miatt ebből a földönkívüliből vált a mozitörténelem egyik legkedveltebb genyója.

Ez a film nagyjából mindent tud, amit egy Predator-mozinak tudnia kellene, egyvalamivel azonban adós marad:

képtelen hozni azt a feszültséget, ami az első részben még szétrobbantotta a vásznat.

Nem biztos, hogy igazságos dolog ezt számon kérni rajta, hiszen annak idején az élmény egyik legfontosabb részét képezte az is, hogy a néző egyszerűen nem tudta, mi a fene ellen harcolnak Arnoldék a dzsungelben, ezt az információt viszont ma már nem lehet suspense-be csomagolni.

Ennél kicsit nagyobb baj, hogy Trachtenberg filmje egészen egyszerűen kiszámítható, így az izgalom is csak mérsékelt dózisokban van jelen. A cselekmény lendületes, üresjáratok gyakorlatilag nincsenek, de a néző százszázalékos pontossággal meg tudja mondani, melyik szereplő mikor távozik majd az élők sorából, ahogyan azt is, ki marad a végére, sőt, a figyelmesebbeknek még azt is sikerül majd megtippelni, hogyan ér véget a két főszereplő párharca.

A Préda ezzel együtt is könnyedén és egyértelműen a franchise második legjobb darabja, ami elől még a legelvetemültebb rajongók sem fognak csalódottan felállni. Az alkotók nemcsak az első rész formuláját másolják, de a múltba utazással izgalmas miliőt teremtenek a látványos mészárlásnak, a főhős személyével pedig sikeresen húztak tizenkilencre lapot.

Ha a sorozat következő darabjait is ezen a színvonalon tudnák szállítani az illetékesek, biztosan nem húzogatnánk a vállunkat, amikor egy újabb Predator-moziról érkezik hír.

Préda

  • Kegyetlen, villámgyors és látványos akció
  • Amber Midthunder kiváló a főszerepben
  • Érdekes miliő
  • Meglehetősen kiszámítható
Oszd meg ezt a cikket!