DAEO FMMost szól:

Nyugi, az Ozora-feeling a kátyúmentesített úton is utolér mindenkit

Négy év után tértem vissza Ozorára, attól tartva, hogy itt minden elromlott. A fesztivál sokkal nagyobb és profibb lett, minden ki, be és fel lett építve, oda az igazi, vadkempinges Ozora-feeling. Aztán elég hamar rájöttem, hogy ez a fesztivál messze nem a kikövezett utakról és kivilágított kajáldákról szól, de nem is az infrastruktúra elleni lázadásról, csak a világ minden pontjáról idecsődülő emberekről, akik egy héten keresztül merik jól érezni magukat mindenféle gátlások nélkül. És ha nincs semmi rossz érzés és ítélkező tekintetek, tulajdonképpen teljesen mindegy is, milyen körülmények között teszik ezt.

Soha nem voltam nagy fesztiváljáró, elsősorban azért, mert nagyjából mindent magába sűrít, amit nem bírok elviselni: az embertömeget, a hangzavart, a hőséget, a sátrazást, a hideg vizes zuhanyt és az elszállt árakat. Ennek ellenére a gimis éveim vége felé belecsöppentem Ozorába, és ott ragadtam. Évekig dolgoztam önkéntesként a fesztivál előtti hetekben, és buliztam a fesztiválon, ami részemről annyit jelentett, hogy vagy a Teaház mögött bujkáltam egy könyvvel a kezemben, vagy a Főzőligetben hűsöltem, és vártam a lepattanó kajákat. A lényeg: messzire elkerültem a völgyet a Main Stage-dzsel (újabb nevén: Ozora Stage), Dome-mal, Pumpuijal, mindennel. Ha le is ereszkedtem, egy katasztrófaturista érdeklődésével figyeltem azokat a fura, mezítlábas, nyakig sáros, de nagyon boldog embereket, akik 40 fokban is képesek voltak mosolyogva és felszabadultan ugrálni a goára napokon keresztül. És közben meg is szerettem őket is, a völgyet is, sőt, még a zenét is.

 Melegh Noémi Napsugár / Telex  Melegh Noémi Napsugár / Telex
Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

Aztán négy évvel ezelőtt megszakadt a kapcsolatunk. Nekem született egy kisbabám, jött a Covid (2020-ban és 2021-ben is elmaradt a fesztivál, igaz, 2021-ben megtartották a kistesónak szánt Daad Gatheringet), én meg kitartóan mondogattam magamnak, hogy nem baj, kinőttem már belőle, meg amúgy is, régen minden jobb volt, ez az Ozora már nem az az Ozora.

Úgyhogy eldöntöttem: ennyi volt, nem megyek többet.

Ebben segítettek a régi motoros ozorázó ismerőseim vészjósló megjegyzései is, mint hogy: „Lekövezték az utakat, de komolyan, minek, az igazi Ozora-feeling a sárban tapicskolás!” vagy „Egyre több a kajálda, de komolyan, minek, az igazi Ozora-feeling a Főzőligetben odaégetett cukkini!” és „Egymást érik a shopok, de komolyan, minek, az igazi Ozora-feeling, hogy nincs pénzed semmire!”, illetve „Csináltak egy tavat, érted, egy TAVAT, de komolyan, minek, az igazi Ozora-feeling, hogy meghalsz a negyven fokban, és nincs víz, ami megmentsen!”

Aztán idén mégis itt kötöttem ki, egyedül, férj és gyerek nélkül, hogy na majd vadászok magamnak ismerősöket, és lesz, ami lesz, jól érezni úgysem fogom magam. Ez az érzés abban a pillanatban dőlt meg, amikor a jegypénztárnál közölték velünk, hogy nincsenek validálva a sajtójegyeink, nem tudunk bemenni.

Aztán próbáltuk elérni valamelyik (bármelyik) szervezőt, de nem lehetett, mert a völgyben nincs térerő. Elkezdtünk rohangálni csíkokat vadászni a telón. Aztán kiszúrtunk egy szervezőt a tömegben. Elintézte. Bejutottunk. Én meg akkor már magamban röhögtem: tök mindegy, mekkorára nőtt, tök mindegy, hányan vannak, tök mindegy, hogy végig lehet menni a normális úton az autóval pocsolyakerülgetés nélkül, ez a fesztivál ugyanaz a családias katyvasz (szervezett káosz), amit négy éve itt hagytam. És lassan én is megnyugodtam, jó lesz ez, mégis.

 Melegh Noémi Napsugár / Telex  Melegh Noémi Napsugár / Telex
Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

Lehet panaszkodni, hogy minek lettek lerakva azok a fránya térkövek, ha eddig is prímán el lehetett botladozni egyik színpadtól a másikig, de valljuk be, ennyi áldozatot meg lehet hozni a megállíthatatlan fejlődés véráztatta oltárán. Ha cserébe még el is kerülhetjük a birkaszarral fűszerezett szalmán taposást, az szerintem ártani nem árt senkinek.

Az Ozora-feeling így is, úgy is utolér, nincs az a sötét sarok vagy pesszimista nézőpont, ahol el lehet bújni előle.

Engem olyan gyorsan utolért, hogy a hétfő esti megnyitón olyanon kaptam magam, amin korábban még soha: futok a tízezer iszonyatosan lelkes és boldog emberrel együtt a Main Stage felé, és felszabadultan táncolok a tömegben a dübörgő goára. Mi van?! Hogy kerültem én ide? Én ezt élvezem?

Nem lehet tagadni, hogy a fesztivál alaposan kinőtte magát, és már tényleg csak a bájosra színezett emlékeinkben élnek az infrastruktúra nélküli idők, amikor nem volt még se rendes zuhanyzó, se rendes vécé, és percekig lehetett botladozni a tök sötétben egyik helyszíntől a másikig. Ma a völgyben egymást érik az árusítósátrak és kifőzdék, ami kicsit groteszk falunap jelleget is kölcsönöz a fesztiválnak (még egy kürtőskalácsos bódé is becsusszan két bőrszíj- és buggyosgatya-árusító sátor közé). Így, hogy mindenhol van valami, a fesztivál is kisebbnek tűnik, ami szerencsére nem jelenti azt, hogy a különböző színpadok különböző koncertjei annyira egymásra csúsznak, hogy rövid időn belül beleőrülünk a kakofóniába.

 Melegh Noémi Napsugár / Telex  Melegh Noémi Napsugár / Telex
 Melegh Noémi Napsugár / Telex
Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

A vizuális illúzió ellenére a távolságok változatlanok, pont kényelmesen át lehet sétálni egyik zenei stílusból a másikba, nem kell aggódnunk, hogy élvezhetetlen lesz a Dragon Nest világzenei koncertje a Pumpuiban üvöltő technótól. Ne ijedjen meg senki, a föld azért dübörög mindenhol. És közben a tűzzsonglőrök is pontosan ugyanott vertek tábort, ahol az emlékeim szerint korábban mindig, a Dragon Nestben is ugyanott, ugyanúgy lehet aludni egy jót a homokban, és a Teaházban továbbra is bármilyen agyament teakeveréket készséggel összeállítanak. Szóval van, ami nem változik, hála a jó égnek vagy az anyatermészetnek, kinek mi tetszik.

 Melegh Noémi Napsugár / Telex
Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

Szóval mindenki nyugodjon meg, az Ozora még mindig az a fesztivál, amibe belefér, hogy:

  • ősmagyar gúnyába öltözött lovasok nyissák meg, mert senki nem gondolja, hogy ez azt jelenti, beszivárgott ide is a Magyar Sziget;
  • beállj kovácsnak, varrónőnek, zsonglőrnek, festőművésznek, fodrásznak, keramikusnak, szakácsnak, és pár óra erejéig a mesterség legjobbjának érezd magad;
  • zavartalanul táncolj órákig a tömeg közepén anélkül, hogy bárki egy pillanatra is ferdén nézne rád, arra, amit viselsz, és arra, ahogy táncolsz, és főleg: senkinek ne jusson eszébe mögéd lopózni és olyan helyeken fogdosni, ahol nem kérted;
  • végigbulizd az éjszakát a melletted babakocsiban, füldugóval zavartalanul alvó kisgyereked mellett;
  • kifeszítsd a nyugágyadat a Dome-ban, és aludj egy jót a dübörgő basszusban;
  • elvessz a sötétben fejlámpa nélkül, mint egy idióta, kezdő fesztiválozó, amíg meg nem talál egy kedves francia társaság, akik elkísérnek a legközelebbi kivilágított pontig;
  • és persze az is, hogy órákon keresztül sétálj a soha véget nem érő tanyán, egészen addig, amíg tényleg semmi más nem vesz körbe, csak a csönd, éjszaka meg a millió csillag az égen.
 Melegh Noémi Napsugár / Telex  Melegh Noémi Napsugár / Telex
Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

Itt tényleg a legtermészetesebb dolog, hogy senki nem ítél el senkit. Se a bácsit, aki alsógatyában és neccpólóban csapatja a goára; se az öttagú családot, akik hihetetlenül profin felszerelt babavontató kocsiban alvó kölykökkel járják a fesztivált valamikor éjfél körül; se a fiatal lányt, aki fittyet hányva az Ozora-mainstreamre, egyenesre vasalt hajjal, feszülős fekete miniruciban és fehér Adidas sportcipőben élvezi, amit élvezni kell.

Lehet, hogy valamikor észrevétlenül kikapcsolt a gyerekszűrőm, de nekem korábban nem tűnt fel, hogy mennyien jönnek erre a fesztiválra családostul. Este tíz után is egymást érik az anyukájuk mellkasán, hordozókendőben békésen szunyókáló kisbabák, akiket valamiért egyáltalán nem zavar, hogy éppen mit alszanak át. Napközben meg tényleg az övék a terep, a hatalmas, árnyas játszótér, a rengeteg workshop, cirkuszi előadás, a megmászható fák és egyéb fura építmények, a manóházak és persze az az átkozott, telepített tó; mintha tényleg mind nekik, no és persze a (legalább hét napra) gyereklelkű felnőtteknek lettek volna kitalálva.

Ahogy járok körbe az ismerős-ismeretlen helyszíneken, az egyetlen dolog, ami megzavarja a gondtalanságomat, hogy lépten-nyomon belém hasít a felismerés: a gyerekem, akire hivatkozva én ezt az egész világot itt hagytam, mennyire imádná, ha most itt lehetne. És fogadkozom magamban: jövőre jövök, letesztelem vele is, mikortól ragadós az Ozora-feeling.

 Melegh Noémi Napsugár / Telex  Melegh Noémi Napsugár / Telex
Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

A fesztivál két főszervezőjével, Zimányi Árpáddal és Tóth „Wegha” Andrással nyár elején, a Daad Gathering előtt beszélgettünk, itt lehet elolvasni, mit gondolnak a szervezők a fesztivál múltjáról, jelenéről és jövőjéről.

Oké, megyek, de hány napra érdemes? Ozorán továbbra sincs napijegy, csak heti, amit érdemes is kihasználni, mert a fesztivál hatalmas területén mindig akad felfedeznivaló, de arra is simán el lehet használni egy napot, hogy aludjunk egy jót egy fa tövében. A kapukat már a hivatalos megnyitó előtt három nappal kinyitják, bőven van idő levadászni a legjobb táborhelyeket. A legnagyobb nevek egyébként jellemzően a hétvégére csúsznak.

Oké, megyek, de melyik koncert a kihagyhatatlan? Erre nem én fogok válaszolni, mert a zenei műveltségem addig terjed, hogy ami tetszik, azt meghallgatom többször is, de legtöbb esetben se az előadót, se a szám címét nem tudnám felidézni. Lehet böngészni a fesztivál honlapján a fellépők neveit, bizonyára sok embernek igazi csemege, de Rihannát ne keresse senki. Életszerű hozzáállás az is, hogy ha eleget vándorolunk a fesztiválon, előbb-utóbb úgyis szembejön valami, ami tetszik. Nem véletlen, hogy nem nyomnak a kezünkbe nyomtatott programot a bejáratnál, akit érdekel, kinyomozza, akit nem, sodródik a tömeggel a bizalomgerjesztő zajok irányába, ennyi.

Oké, megyek, de mennyire legyen vastag a pénztárcám? A többi fesztivállal összehasonlítva az ozorás árak valahol az alsó-közép kategóriában mozognak. Egy korsó sör 900, egy nagyfröccs 800 forint, egy kiadósabb vegán menüért viszont már húzós árat kérnek (én 4800 forintot fizettem egy jó nagy adagért), erre nem árt készülni. Ahogy arra sem, hogy úgyis elcsábulunk a shopsoron, és megvesszük a tízezres hegyesfülű manósapit akkor is, ha többet az életben nem vesszük fel. Euróban és forintban is lehet fizetni, és nem árt készpénzzel készülni, mert sok helyen nem működik a kártyázás. Viszont bármennyi kaját be lehet vinni a fesztiválra, és kedvünkre főzőcskézhetünk a Főzőliget fatüzelésű főzőlapjain, ha épp nincs jobb dolgunk.

Oké, megyek, de mi lesz a repoharammal? Ozorán nincsenek repoharak, helyette vagy papír vagy növényi alapanyagból készült, álműanyag poharat adnak. Az eredmény felemás, bár a szemetelés nem szokás a fesztiválon, nem minden kuka környéke bizalomgerjesztő. A Teaházban igazi, szebbnél szebb bögrékbe adják a teát, és az ember lelkiismeretére bízzák, hogy visszaviszi-e (spoiler: előbb-utóbb általában hazatalálnak). Érdemes kulaccsal készülni, ivókutak mindenhol vannak.

Oké, megyek, de gyerekkel mégis hogy? A családosok arányát elnézve abszolút lehetséges, nem árt viszont fülvédővel készülni a kicsiknek, és kényelmes hordozóeszközzel, legyen az kendő, vagy kiskocsi, mert nagyok a távolságok. És persze a nyári szentháromság: víz, naptej, sapka.

Oszd meg ezt a cikket!