Új, letaglózó trend hódít a magyar irodalomban: a gyászregények, amelyek a személyes tragédiát emelik a középpontba, egyre nagyobb számban jelennek meg a könyvespolcokon.
Azonban amilyen katartikus és őszinte ez a műfaj, éppolyan komoly fejtörést okoz az olvasóknak és a kritikusoknak egyaránt: vajon hogyan értékelhető az irodalom, ami úgy hat, mintha egy ravatalt járnánk körül?
„Anyám 2022. december 5-én halt meg.” – ez a mondat nyitja Szilasi László [18:48: telefon] című, hamarosan megjelenő kötetét. Hasonlóan direkt Babarczy Eszter Apám meghal című művének címe is. A szerzők nem kertelnek, azonnal a legmélyebb, legszemélyesebb fájdalomba engednek bepillantást, mintha ezzel feloldozást vagy megértést keresnének. De mi van akkor, ha egy olvasó a könyv becsukása után megkérdezi: „Na, milyen volt? Ötből hány csillag?” A válaszra talán csak egy értetlen hümmögés érkezik.
Amikor az irodalom túlmutat a fikción
A probléma gyökere abban rejlik, hogy a gyászregény, bár az irodalom eszközeivel él, mégis valahol túlmutat rajta. A mondatok ugyanazok, mint egy fikciós műben, ám itt nem kitalált történetet, hanem megélt, pőre valóságot közvetítenek. A kritikai értékelés megszokott keretei egyszerűen alkalmatlannak tűnnek erre a feladatra. Hogyan mondhatnánk egy mélyen személyes tragédiát feldolgozó műre, hogy „jó volt”? Ez helytelenül hangzik.
A fikcionalitástól való elhatárolódás azonban nem mindig egyértelmű. Esterházy Péter például kifejezetten ingerülten fogadta, amikor A szív segédigéi című regényét gyászregényként olvasták, és részvétnyilvánításokkal reagáltak rá. Szerinte, ha egy író az anyja haláláról ír, annak akkor is jó regénynek kell lennie, ha az anya éppen él, mert az irodalom a világot teremti, nem csupán másolja. Elméletben ez igaz is, a gyakorlatban azonban a tudat, hogy valódi fájdalommal szembesülünk, alapjaiban írja át az olvasás aktusát. Vajon ugyanúgy olvasnánk Radnóti Bori noteszét, ha túlélte volna a háborút?
Traumatrend és autofikció: A személyes történet ereje
Idén három olyan magyar regény is napvilágot látott, amelyekben a szülő halála áll a középpontban: Szilasi László [18:48: telefon], Babarczy Eszter Apám meghal, és Bánki Éva Apjalánya című kötete. Egyes szakértők szerint a traumatrend után most a gyászfeldolgozás korszaka jön. Ez nem is csoda, hiszen mi lehetne nagyobb trauma, mint szembesülni azzal, hogy szüleink nem halhatatlanok.
A gyászregények szervesen kapcsolódnak a traumairodalomhoz és az autofikcióhoz, hiszen az író személyes tapasztalatait, belvilágát teszik meg irodalmi alapanyagnak. Ez olyan szövegélményt kínál, ami egyszerre az író egyedi története, és egy olyan eseménysor, amellyel az olvasók jelentős része is azonosulni tud, mélyen rezonálva bennük.
Három út a gyász feldolgozására: nyomozás, párbeszéd, dokumentált kudarc
A friss megjelenések három különböző megközelítést mutatnak be:
1. Bánki Éva: Apjalánya (Jelenkor, 2025, 4999 Ft)
Bánkinál a halál kevésbé friss seb, inkább egyfajta „nyomozás” a múltban megbújó válaszok után. A szerző betegsége, a rák, az elfojtásokból és az elhallgatásra való hajlamból ered. Az „örökölt sors”, az apai hagyaték felgöngyölítése egy detektív munkájához hasonló, ahol a kulcs a saját sorshoz a múlt kacatjai között rejtőzik. A regény jól szerkesztett, és a távolabbi gyásznak köszönhetően egyfajta kontroll illúzióját nyújtja.
2. Szilasi László: [18:48: telefon] (Magvető, 2025, 5999 Ft)
Szilasi kötete ezzel szemben a „szerkesztetlen, nyers áradás”, afféle mantra és zsolozsma. A szerkesztetlenség itt nem hiba, hanem tudatos eszköz, amely az érzés „igaziságát” hangsúlyozza: „Ez nem fikció! Ezt nem méricskéltem patikamérlegen…” A keretet az anya halálával megszakadt, mindennapos 18:48-as telefonbeszélgetések adják. A szerző azonban nem hagyja, hogy a halál megszakítsa a párbeszédet; az olvasóval folytatja azt a hektikus, zavarba ejtően őszinte diskurzust, ami az anyjával zajlott.
3. Babarczy Eszter: Apám meghal (Jelenkor, 2025, 4999 Ft)
Babarczy könyve talán a legnehezebb olvasmány, ugyanis nincsenek kapaszkodók. Ez egy „dokumentált kudarc”, ahogy a szerző maga fogalmaz: „Pocsék munkát végzünk itt a haldoklásoddal, és legfőképpen én vagyok pocsék munkás.” Babarczy az apa halálának brutális, elfogadhatatlanul sokrétű érzéseit tárja fel, a fájdalmon túl az undort, a tehetetlenséget és a szánalmat is. A mélyen gyökerező konfliktusok itt nem oldódnak fel, betokosodnak, és a szerzőre marad a kudarccal való szembenézés terhe.
Értékelhetetlen fájdalom?
Abszurd lenne ezen a ponton arról beszélni, melyik a „jobb” a három kötet közül. Az elemzés rávilágít, hogy „olyan lenne, mint mérlegre tenni három halált, és elmélkedni rajta, ki sáfárkodott vele jobban.” A gyászregények egy új kihívás elé állítják az irodalomkritikát és az olvasókat, hiszen nem a fikció mesteri kidolgozását, hanem a megélt valóság hiteles, gyakran fájdalmas felmutatását várják tőlük. Vajon képes-e a hagyományos kritika kezelni ezt az újfajta őszinteséget, vagy a gyászregények végérvényesen átírják az irodalomról alkotott képünket?
Forrás: telex.hu