DAEO FMMost szól:

Sokunk életében a kocsma a legfőbb szocializációs helyszín

Kocsmai filozofálások, tárgyiasított nők és egy újságíróból lett ételfutár párkapcsolatai gondjai – a felszínen ezekről szól Löki Viktor első regénye, az Isten átnyúl a farmeron. A könyv azonban legalább annyira város-, mint korosztályos regény: a szerző Debrecen ikonikus és kevésbé ikonikus helyszíneit is megjeleníti benne. Löki Viktor korábban a Streets of Debrecen nevű bloggal vált ismertté, célja hogy Debrecennek mind az 1796 utcájáról készítsen egy fotót.

A könyvet többen is Mészáros Urbán Szabó Gábor A győri regényéhez hasonlították egyfajta városregényként. A könyv Debrecen utcáin és helyszínein játszódik, ugyanakkor számos, a harminchoz közeli korosztályt érintő próbatételek is megjelennek benne, mint a munkahelyváltás vagy párkapcsolati problémák. A könyv városregény vagy generációs regény inkább?

Nem tudom, de bármelyiknek tekintik is, az azért megtisztelő, mert én a regényt mára inkább egy fanzinnek tekintem. Olyan sok dologról igyekeztem megemlékezni benne, Debrecenről, általam kedvelt zenékről, írókról, bármiről, amikre, akikre felnézek, hogy inkább egyfajta rajongói megközelítésként tekintek rá. A történet egyébként 95 százalékban Debrecenben játszódik. Alapvető célkitűzésem volt, hogy a történet főbb díszletei Debrecen olyan helyszínei legyenek, amiket szeretek, és amiket vagy nem tudtam eddig lefotózni, vagy a hozzájuk köthető történeteket nem tudtam volna eddig megörökíteni a blogomon. Emiatt akartam inkább elmesélni azokat.

Ezek szerint hasonló motiváció állt az írás mögött, mint anno a blogolás kezdetekor.

Igen, de ez fokozatosan alakult ki, nem úgy, hogy egyik napról a másikra eldöntöttem, hogy én most Debrecennel fogok foglalkozni. A fotóprojektnél az volt a nulladik elhatározásom, hogy gyakrabban fogom kezembe venni a fényképezőmet. Ezért találtam ki a Streets of Debrecen projektet [erről egy telexes nagykép is készült – a szerk.]; az volt az elképzelésem, hogy ha elkezdem fotózni a közvetlen környezetemet, azzal újra ráveszem magam a fotózásra. Később minél jobban megismertem, annál jobban megszerettem Debrecent, de úgy érzem, erre meg kellett érnem. Kellett hozzá a plusz erőfeszítés is, mert

Debrecen nem adja magát olyan könnyen, mint, mondjuk, Eger vagy Szeged.

Mit értesz ezen?

Nehezebb első ránézésre felismerni a városban rejlő értékeket. Eger vagy Szeged, de mondhatnék még számos várost az országban, számomra sokkal látványosabbak, turistacsalogatóbbak, élhetőbbnek tűnnek. Talán mert egyben vannak, és látványosabb a városképük, nem tudom. Velük szemben Debrecen rejtett rétegeit nagyobb ráfordítás árán lehet megismerni.

Hiánycikknek számítanak a mai magyar irodalomban a vidéki városokban játszódó történetek?

Elég sokan és elég sokféleképpen ábrázolják Debrecent, viszont ilyen megközelítéssel, mint amilyen az enyém, mióta blogolok, még nem találkoztam. Én egy olyan kortársregényt szerettem volna írni, ami a mai fiatalok érdeklődéséhez, életviteléhez áll közelebb. és ami itt, Debrecenben játszódik. Ezt valóban hiánynak éreztem a városban, bár lehet, hogy csak én nem találkoztam hasonló alkotásokkal. Ugyanakkor kétségtelen, hogy sok kortárs mű játszódik Pesten, ezen az arányeltolódáson, ha minimálisan is, de javítottam.

 Haász János / Telex
Löki Viktor – Fotó: Haász János / Telex

Írással mennyit foglalkoztál korábban?

Szakszövegeket korábban is írtam, a fotóblogomhoz is szinte napi rendszerességgel írok, de szépirodalommal előtte egyáltalán nem foglalkoztam, így a regényírás meglehetősen kockázatvállaló magatartás volt a részemről. Benne volt a pakliban, hogy nem fog működni. A nyers szöveggel egyébként viszonylag hamar elkészültem, az első koronavírus-hullám okozta leállást kihasználva két hónap alatt beütöttem nyolcvanezer szót a klaviatúrába, aztán inkább az utómunka volt a hosszabb, a szöveg szerkesztése egy évig tartott. Sok vadhajtást le kellett róla nyesni.

A könyv főszereplője egy újságíró, aki kiábrándul a munkájából, és felcsap biciklis futárnak. Egy korábbi interjú szerint az első ötlet egy taxisofőr volt. Mi indokolta a váltást?

Abból indultam ki, hogy legyen egy mászkálós karakter, aki jön-megy a városban, így sok városrészt és utcát fel tudok díszletként használni. A taxis ötletet akkor vetettem el, amikor egy biciklis ételfutár költözött a szomszédomba – akkor és ott eldőlt, hogy futár lesz a főhős. A kerékpáros életformával emellett mára sokan tudnak azonosulni, sok kaját rendelünk manapság. A szomszéd sráccal később jóban lettünk, átjártunk egymáshoz, eljártam vele sörözni, mesélt a munkájáról, mindennapjairól, amiket én ebben az időszakban titkon beépítettem a szövegbe. A végén átküldtem neki a szöveg egyes részeit véleményezésre, ráadásul mint kiderült, grafikusként végzett a srác, így végül ő csinálta a könyv borítóját is.

A könyv főszereplője, Levente, biciklis futárként számos debreceni helyszínen fordul meg, ezek közül visszatérőnek számítanak a kocsmák és különböző szórakozóhelyek. Miért volt fontos a debreceni kocsmák ilyen gyakori ábrázolása?

A kocsmákat imádom. Ha belegondolunk, kamaszkorunktól kezdve sokunk életében ez a legfőbb szocializációs helyszín. Olyan párbeszédeket hallasz, olyanokat látsz egy kocsmában, amit máshol nem. Lehet, felülreprezentálom a kocsma jelentőségét, de hát mit csinál ma is egy húszas éveiben járó gyerek? Szinte itt nő fel, itt röhögi betegre magát a haverokkal, de itt ismeri meg az első nyomasztó történeteket is az eljövendő felnőtt életről. Sokan találkoztunk már azzal, hogy egy elkerülhetetlen, elszomorító pont, amikor másfél óra sörözés után véletlenül megismerünk egy-egy borzasztó emberi tragédiát. De ha tetszik a miliő, a következő alkalommal is visszatérünk, és meghallgatjuk ugyanazokat a történeteket. Valamennyire függővé lehet válni a kocsmai léttől, akár piálni, akár napközben csak egy kávéra térünk be.

A könyvben folyó kocsmai filozofálgatások is alapvetően ezekből az élményekből származnak, vagy csak a saját gondolatok?

Olvasóként nagyon szeretem a párbeszédes formátumot, amelyet így mindenképpen szerettem volna alkalmazni is a könyvben. Igyekeztem a közelmúltban megismert dolgokra reflektálni, de olyan témákról is írni, amik engem is foglalkoztattak huszonéves koromban, és amelyekhez gyakran egy-egy régi kocsmázás emlékét is felhasználtam. Egy haverom vesszőparipája például az volt, hogy majd minden sörözéskor előadást tartott a sérült gyermekek nevelésével kapcsolatos elméleti problémákról. Annyit hallottam azokat a visszatérő okfejtéseket, hogy az általa mondottakat ennyi év után is fel tudtam idézni a párbeszéd megírásához.

Morális kérdések mellett politikáról is beszélgettetek azokban az időkben? Ez a téma a regényben kevésbé jelenik meg.

Amikor én a húszas éveim elején-közepén jártam, szartam a politikára, egyszerűen nem volt aktuális, nem volt érdekes.

A mindennapjainkról, csajozásról, világmegváltásról beszélgettünk, illetve arról, hogy hogyan fogunk az egyetem után pénzt keresni, mihez is kéne kezdeni az élettel. A közélet, a politika csak harminchoz közel kezdett el érdekelni. Levi a regényben pont ennyi idős, de számos infantilis vonása van, így nem volt fontos belecsempészni a politikát.

Ha politika nem is, aktuális társadalmi kérdések szerepelnek a könyvben. A főhős számos alkoholista, legalábbis alkohollal küszködő emberrel találkozik a kocsmában.

Aki lazításképpen bemegy egy kocsmába, és a törzsvendégekkel együtt teli szájjal kiröhögi az életet, annál ez az ábrázolás működni fog. Ugyanakkor már íráskor tudtam, ha ez a regény egyszer megjelenik, megosztó lesz, nem mindenkinek fog tetszeni, de én mégis úgy éreztem, hogy erről tudok hitelesen írni. Ha most kimennénk a Nagyállomásra, a Star nevű presszóban szerintem ugyanazt a képet lehetne látni, mint amit a regényben leírtam,

megy minden ugyanúgy körbe-körbe, amíg el nem fogy egyszer hirtelen az idő.

Sok mindent meg akartam magyarázni, de ezt nem. Szomorú, de ha tudod kívülről nézni, a maga nemében az valahol érdekes és elbűvölő is, hogy ki hogyan teszi tönkre a saját életét. Sok emberben van ezen kívül egyfajta katasztrófaturistáskodásra való hajlam is. Hol van a törési pont, mi okozta, amiben aztán az ember felismerheti a mintázatokat is, esetleg rávetíti a megoldókulcsot a saját életére is. Viszont, értelemszerűen ha több időt töltesz a kocsmában, akkor már van egy pont amikor nem tudod ezeket a dolgokat kívülről nézni, amikor bekapcsol az empátia. Olyankor nem jegyzetel már tovább az ember, csak kér magának és a beszélgetőtársának még egy felest.

Ezek a karakterek nem olyanok kicsit, mint a Kádár-rendszer társadalmának reprezentánsai? Gondolok itt az elfojtásra, a rendszerváltás utáni kilátástalan helyzetükre, a megelégedésre és azokra, akik az italba menekülnek.

Ez is benne van, illetve szerintem az is, hogy az elmúlt nagyjából harminc évben nem sikerült igazán a polgárosodás útjára lépnie az országnak. Bár ezt azok tudják jobban, akik megélték, én a rendszerváltás idején féléves se voltam. Levente apjának karaktere ugyanakkor valamilyen szempontból a perifériáján van ennek az életmódnak. Benne is van, kívül is van, így jó belépő egy ilyen helyzet ábrázolásához.

A főszereplő apját kiről mintáztad? Van párhuzam közte és az édesapád között?

Adta magát a lehetőség, hogy apámról is ábrázoljak egy karaktert, akivel szerencsére sikerült az apa-fiú viszony mellett egy abszolút laza és baráti kapcsolatot is kialakítanom. A karaktert végül is több emberből gyúrtam össze, de a legtöbb ismerősöm így is ráismert benne az apámra, a tőle hallott történetekre. Írás közben egyébként titokban tartottam, hogy mit csinálok, gondoltam, majd magyarázkodom, amikor megjelenik a regény, viszont azt sem akartam, hogy sértődés legyen a családban a kísérteties hasonlóság miatt. Nem akartam úgy járni, mint Gerlóczy Márton, biztonsági játékosként húztam egy határvonalat.

Levi karaktere mennyire Löki Viktor, és Löki Viktor mennyire Levi?

Sok helyről gyúrtam össze a karaktert, de mivel magamtól loptam a legtöbbet, akarva-akaratlanul is jobban hasonlít rám, mint amennyire szerettem volna. Egyes részekben kísértetiesen hasonlítanak az én életemre, főleg Levi egyes sötét, borúsabb oldalai, amelyek valahol az én régi életeseményeim árnyékosabb oldalának, régebben megélt negatív és frusztrált gondolataimnak a manifesztációi. Ezeket a dolgokat kiírtam magamból, így ez valahol egy terápiás folyamattá is vált.

A főhős a történet elején még újságíróként dolgozik, majd egy életválság közepén csap fel ételfutárnak. Munkája során befelé fordul és egyfajta számadást végez az addigi életéről. Te mennyit merítettél ennek az életszakasznak a megírásához a saját életedből?

Az önelemző részeknél a PhD-ösztöndíjam utolsó éveiből merítettem sokat, amikor a pályaelhagyás gondolata is rendszeresen foglalkoztatott. Egyébként mindig csodáltam azokat az írókat, akik olyan karakterekről írnak, amik abszolút távol állnak tőlük. Én is távolítani szerettem volna magamtól a karaktert, akinek a munkája egyedül az írásban hasonlít valamennyire az enyémhez. Emiatt viszont egy tudatosan választott metaforája lett a regényben a főszereplő írástól való kiégése.

Nem lett volna egyszerűbb elvonatkoztatni úgy, hogy nem E/1-ben írsz?

Nekem az elejétől egyértelmű volt, hogy E/1-ben írok. Az előbb elhangzott szempontok ellenére szerettem volna megőrizni a személyes hangot, és reméltem, hogy lehet úgy karaktert alkotni, hogy mégsem a saját személyes történetem elbeszélője vagyok. Ettől függetlenül sokan kérdezték tőlem, hogy ez vagy az a sztori megtörtént-e a valóságban, mennyi az átfedés a való élettel. Erre egy kérdéssel tudnék válaszolni: nem mindegy?

Ezt amiatt is kérdezhették, hogy sok szerelmi történet jelenik meg a könyvben, amelyekben visszatérő elem a nőktől való elidegenedés, a nők tárgyiasítása. A nők ábrázolása, vagy leírt jelenetek miatt nem kaptál kritikát? Már a könyv elején is ez olvasható: „Miért pont most találnám meg azt a nőt, akinek legalább félig ki van nőve az agya.”

Tisztában vagyok azzal, hogy a könyv hangvétele sokaknak nem tetszik. Ahogy korábban mondtam, a főhősben sokszor az uralkodó gondolatok sötétek, ezek pedig az érzelmi síkon megélt ismételt kudarcok miatt sokszor valóban részlegesen tárgyiasítják a nőket. Ezeket a gondolatokat azonban azért szerettem volna megjelentetni, mert véleményem szerint sok férfi magára ismerhet belőlük, különösen azok, akiket ért már kudarc csajozásban, párkapcsolatban. Ezek a negatív, sztereotip gondolatok, hogy minden nő hülye, nem jelentenek megoldást, de helyenként talán segíthetik a feldolgozási folyamatot akkor, amikor a helyzet- és önelemzések után nincs más megoldás. Ezek persze csúnya és illetlen mondatokat idéztek elő a történetben, amik nem vezetnek sehová. Nem érvelnék egy percig sem amellett, hogy úgy gondolkodjunk, ahogyan azt Levente teszi a regényben. Ugyanakkor nem vagyok mindig barátja a píszíségnek sem, mert az ember úgy tud megküzdeni a problémákkal, ha kimondja ezeket a dolgokat, nem pedig, ha homokba dugja a fejét.

Gondolom, ezek miatt a női olvasóktól kevésbé jó visszajelzések jönnek.

Van mindezek ellenére olyan nő is, akiről tudok, hogy harmadjára olvassa a könyvet, és remélem, nem azért, mert Stockholm-szindrómája van, hanem mert tetszik neki. A nagymamám, mondjuk, a felénél lerakta, de nem is baj, én is nyugodtabb vagyok így. Ez a regény nem nagymama-kompatibilis.

Oszd meg ezt a cikket!