DAEO FMMost szól:

Van valami a Börzsönyben, amit egyszer mindenkinek látni kell

Ha az embert azzal csábítják az éjfél utáni kelésre, hogy gyalogtúrázhat az éjszakai hidegben, valószínűleg röhögve passzolja le, pedig vannak az életben olyan dolgok, amelyek látszólag minden észszerűségnek ellentmondanak, mégis érdemes meghúzni őket. Szerencsére én mindig is a kétes megítélésű fogadások híve voltam.

A gyülekezés és az indulás helyszíne a nyugati pályaudvar volt,

a végállomás pedig a nagymarosi napkelte, amely a börzsönyi Hegyes-tetőről állítólag egészen elbűvölően fest.

Szokás mondani, hogy hajnal előtt a legnagyobb a sötétség, de akár azt is mondhatnánk, hogy a kora hajnali túra előtt a legrövidebb az átaludt éjszaka. A buszban hánykolódó arcok jelentős része élt már át trehány éberséget ebben az időszakban, elvégre a pesti éjszakák hosszúak és kemények; az azonban sokunknak új volt, hogy az ébresztőóra nemrég vert ki minket az ágyból. A modern, városi ember ugyanis szívesen elidőzik még ilyenkor, kicsit kifuttatja a tegnapot, de hogy ilyenkor indítsa be a rendszert, az már úgy, ahogy van, anomália.

Ez nem a Börzsöny, de akár az is lehetne

Mintegy óra buszozás után megérkeztünk a helyszínre, ahol vaksötét és zimankós májusi hegyi időjárás fogadott minket. Jó pár fokot hűlt az idő a pesti indulás óta, ez egyrészt a sokasodó naphiányos órák, valamint a változó földrajzi paraméterek számlájára volt írható.

„Én tudtam, hogy nem Ibizára jövök, de azért ez kissé falhoz vert”

– nyugtáztam magamban akkor, aztán a Lifaloft Insulator dzseki hamar helyrehozta a dolgokat. Merthogy a túrát szervező Helly Hansen ismét profi göncökkel látott el minket.

Helly Hansen Lifaloft Insulator dzseki

A Helly Hansen már több mint száznegyven éve fejleszt professzionális ruházatot. A 2022-es tavaszi–nyári szezonban a szabadtérre szánt, sportteljesítményt fokozó ruhatáruk a Lifaloft Insulator kabáttal bővült, amely innovatív szigeteléssel és örökké tartó DWR-kezeléssel átitatott külső szövettel rendelkezik. A seattle-i hegyimentők csapatának visszajelzéseit felhasználva tervezett kabát egy könnyű szigetelő, középrétegű ruhadarab, amelyben LIFALOFT™ Air 75g szigetelés található. Ez a technológia a hagyományos poliészter béléshez képest kisebb és könnyebb, mégis melegebben tartja a viselőjét; mellette pedig maximális légegzőképességet biztosít, így több nedvességet képes elvezetni a bőrről. A kabát ezenfelül strapabíró is: a keményhéjú kabátok nagy tartósságát kínálja, hogy ellenálljon a hegyek és vadonban történő túrázás erőpróbáló körülményeinek.

Mint az hamar kiderült, ha napkelte előtt vágunk neki egy túrának, nem árt magunkkal fejlámpát vigyünk. Én erre eddig nem is gondoltam, pedig így utólag adja magát a dolog. Persze a nagy kalandoroknak ez nem nagy újdonság, de aki a villanykörtét is csak gyorstalpaló után, felügyelettel csavarja be, annak jól jöhet ez az infó.

Na persze egy megfelelő zseblámpa is teszi a dolgát, a fejlámpa áldása viszont az, hogy közben mindkét kezünk szabadon libeg.

Könnyebben tudjuk magunk előtt tisztítani a néha ágas-bogas utat, egyszerűbb egyensúlyozni és manőverezni, bottal matatni magunk előtt a terepet, de akár szabadabban ehetünk és ihatunk is, ha úgy van.

Nagymaros széléhez érve az épületek lassan elfogytak, és beértünk az erdőbe. A túra így első nekifutásnak nem tűnt vészesnek, az a hét-nyolc kilométer még egy egyszerű halandónak is teljesíthető, még éjnek évadján is. A szintkülönbség azonban az elején kissé bekavart: a túra első része ugyanis kissé megerőltető, az embernek néha az az érzése, hogy dombot mászik, és inkább halad felfelé, mint előre. A túraösvény itt-ott sziklás és köves, a meredek úton pedig hamar kimelegszik az ember, és a pokolba kívánja a magára húzott göncök nagy részét.

Az Lifaloft technológia azonban tette a dolgát – amíg kellett, melegen tartott; amikor pedig útban volt, az ember lazán a derekára kötötte, mintha csak egy sálat cipelne magával.

Könnyű volt, és pihe-puha, amelyet szerény megfigyeléseim szerint akár partigöncnek vagy hálózsáknak is bevethetünk, ha a magasságos univerzum épp úgy osztja a lapokat. A hangulat természetesen kiváló volt: az urbánus életmódhoz, ritmushoz és világhoz szokott városi ember amennyire nehezen kel fel éjfél után egy hegyi gyalogtúra miatt, na, nagyjából annyira jól is tudja érezni magát, amikor már benne van a levesben, és izgatottan, bazsalyogva tévelyeg az idegen terepen sorstársaival együtt az éjszaka közepén. De hát az ember és a világ már csak így működik. Az igazán jó dolgokért bizony meg kell küzdeni az életben.

Ez nem az Ideglelés egyik kivágott jelenete, de akár az is lehetne

Mire az ember a frissítő dombmászás közben elkezdett komolyan azon töprengeni, hogy egészen pontosan mire is gondoltak a szervezők a valamivel meredekebb kifejezés alatt; vajon mennyit gurul, ha elveszti az egyensúlyát; és hogy a ne nézz le egy mennyire ildomos szabály; már ott is voltunk a Hegyes-tetőn. Győzelem!

Julianus barát torony

A 20. század első évei a magyar turistaság lassú, csöndes terjeszkedésével indultak meg. A Hegyes-tető és környéke régebben királyi terület volt, ahol nem lehetett túrázni. A második világháború után a túrázni vágyok a hazánkban maradt területek felé fordultak. A Magyar Turista Szövetség 1931-ben tíz évre szóló bérleti szerződést kötött a Dél-Börzsönyi régióra, amelynek értelmében a vadásztársaságokkal is ők szerződtek le. Ennek következtében kijelölhettek biztonságos útvonalakat, amelyeken a túravezetést az Encián Turistákra bízták. Az 1914-ben alakult Encián Turisták a Magyar Turista Szövetség támogatásával építette fel a Julianus barát tornyot 1939-ben, megalakulásuk 25. évfordulójának alkalmából. Hazánk egyik legszebb kilátótornyának falán ma is látható az Encián Turisták emléktáblája. (funiQ)

A Hegyes-tetőre egyébként nemcsak Nagymarosból, hanem Zebegényből és Törökmező felől is elindulhatunk,

és bár a terepen az avatatlan szem könnyen eltévedhet, a helyi világítótoronyként szolgáló Julianus-kilátót nehéz elrontani – mellesleg pedig végig útjelző táblák és erdei turistajelzések segítették az utunkat, szóval nem kell ráfeszülni egyik túraútvonalra sem. Bár az tény, hogy hosszaságban és nehézségben lehetnek köztük különbségek. Mi elvileg a könnyebbik túraútvonalat toltuk le, de hát tudjuk, a navigátorok indulás előtt mindig ezt mondják; senki sem akar pánikot, sem üresen döcögő túrabuszokat.

A Julianus-kilátót pont idejében értük el: a napkelte már sorban állt, de még volt némi idő megszusszanni, inni, harapni valamit. A kilátó hasonlított egy nagyra nőtt bástyához, a kőszerű sakkfigurának két szintje is volt, az alsó egy ráhangoló, a felső pedig a letaglózó. A kilátó tetejére felérve ugyanis az ember megtapasztalhatja a Dunakanyart a maga teljes ízében-hosszában,

talán nem túlzás azt állítani, hogy innen a leggyönyörűbb a Dunakanyar panorámája.

A Homo Postmodernus Urbanus teste és elméje nem feltétlenül arra hangolt, hogy hajnali ötkor maga mögött hagyva egy túrát, farkasszemet nézzen a kétszázhetven fokban kiterülő, fénybe öltöző Dunakanyarral. Volt aki önfeledt szelfizéssel, csendes elvonulással vagy felszabadult csevejjel helyezte keretbe a pillanatot, én a magam részéről rádőltem a kilátóra, majd beizzítottam a Born Slippyt. Talán sosem szólt még ennyire gyönyörűen.

A túraútvonal egyébként jól karbantartott, és bár akadhatnak veszélyesnek tűnő, igen meredek szakaszok, ezek igazából nem hosszúak. Cserébe viszont a turistákat hangulatos pihenők várják az erdőben, a jól felkészült csapatok pedig akár kávét is főzhetnek a napkelte árnyékában. Persze ehhez egy rátermett, jó fej túravezető sem árt, aki képben van a dolgokkal, és egy-kettő felhúz neked egy túratűzhelyet, és gondját viseli a tizenhét, otthonától messze bóklászó báránykának.

Minket Molnár Zsombor (@outdoorhungary) kalauzolt el a susnyásban, utólag is nagy köszönet neki!

Remélhetőleg a következő alkalommal már az is menni fog neki, hogy felépítsen egy kávéfőzőt némi vasból, egy marék földből és pár fenyőágból a semmi közepén; csak hogy ne kelljen a cuccost a dombon felcipelni.

Mivel forrást nem találhatunk a túraútvonal során, ezért nem árt bespájzolni ivóvízből. Természetesen a kilátó után is van élet, amit mi is megtapasztaltunk: a Büdös-tó, a Köves-mező és  Gubacsi-hálás irányába is tehetünk még jó néhány kilométert, hogy onnan jussunk vissza Nagymarosra, vagy egyből vissza is fordulhatunk – az emelkedő itt lejtőbe csap át, amiről a tapasztalt túrázók jól tudják, hogy ugyancsak nem sétagalopp.

Úgy reggel nyolc körül végeztünk a túrával, majd ültünk be a buszba, és indultunk vissza a forgalmas fővárosba, amely szerencsére keblére ölelte a vadon gyermekeit. Jó érzés volt hazatérni, előtte pedig lemerülni, feltöltődni, a feel alive életérzésben pedig újra megmártóztunk. Soha rosszabb napkeltét!

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Molnár Zsombor [@outdoorhungary], Wertán Botond [@wertanbotond]; Helly Hansen)

Oszd meg ezt a cikket!